Esküvő (pt2)

Az esküvőnknek olyan hamar lett vége, hogy szinte észre sem vettük, bár a fotósok előtti pózolást tuti, hogy egy életre meguntam... a vacsorán már nem volt ott mindenki.
Phil, Ashley és Andy is beszédet mondtak, majd Carlos következett, aki viszont elsírta magát, így már soha nem tudjuk meg mi lett volna a mondandójának a vége...
Amikor a lakásba értünk, úgy éreztem magam, mint aki ezer éve nem ült, mégsem voltam fáradt. Soha nem voltam éberebb. Andy mosolyogva fogta a kezemet.
- Most már a feleségem vagy...
- Milyen furcsa...
- Rossz? - vigyorgott
- Hülye vagy... segíts inkább - álltam elé, hogy lehúzza a ruhán a cipzárt. Az ujjai forrón végigfutottak a hátamon amibe beleborzongtam... maga felé fordított, miközben a ruha hangtalanul a földre csúszott...
- Gyere... - suttogta és felkapott, mintha súlytalan lennék. a lábaimat körbefontam a csípőjén, karjaimat, pedig a nyaka köré csavartam. a hajamat tartó egyetlen hajtűt kihúzta, így az addig feltűzött loknik a hátamra omlottak...
- Hölgyem a maga férje a legszerencsésebb ember a világon... - mosolyogta két csók között a számba...
- Uram, az ön felesége is igazán boldog lehet, amiért ilyen csodálatos férje van...
Belemarkolt a fenekembe, közelebb húzott magához, majd lassan a hideg falnak szorított.
- Szeretlek... és iszonyatosan kívánlak, de... indulnunk kell... - nyögte
- És most már elárulod, hogy hova megyünk?
- Persze... egy olyan helyre, ahol senki nem zavarhat... - morogta fennhangon, miközben kopogtak. elengedett én pedig nevetgélve elszaladtam átöltözni. egy fekete miniruhát vettem fel, hosszú, combig érő, de lapos talpú csizmával, ez is Phil szerzeménye volt, de nagyon beleszerettem az egyszerű csőruhába. Végignéztem magamon és a szemem megakadt az ujjamon lévő csodaszép gyűrűn... a felesége vagyok... ezt olyan volt kimondani, mintha csak álmodnék.
- Hope, mennünk kell... segítsek lehozni a bőröndöt? - kiabált fel
- Nem kell, elbírom... - megfogtam a bőröndömet, amit Phil pakolt össze, már előre rettegtem milyen cuccokat pakolt...
Ahogy lefelé lépkedtem, Andy a lépcső aljában várt és tátott szájjal bámult...
- Istenem add, hogy kibírjam az utat... - nyögte... miközben perverz vigyor terült szét a fején...
- Andrew... a poggyászom... - vigyorogtam rá, de a csomagot ottfelejtve a karjaiba kapott és a kocsiba ültetett... ott vártam, amíg végül bepakolt.
- Ki kopogott...? - kérdeztem, mikor beült
- Chris... birtokba veszi a házat, amíg nem vagyunk itt... ő fog vigyázni...
- Értem...

Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy alig tíz perces út után egy erdő közepén lévő eldugott gyönyörű faházban kötöttünk ki. Úgy döntöttem, hogy kipakolok, Andy pedig közölte, hogy bemegy a közeli városba, bevásárolni, hogy az elkövetkezendő időkben ki se kelljen mozdulni...
Mikor befejeztem a pakolást, gitár hangját hallottam... ahogy kiléptem a ház előtt a férjem gitározott...
- Már vártalak... - mosolygott miközben letette a hangszert és az ölébe húzott.
- Nem akartalak megzavarni...
- Nagyon kikapsz... - ajkai édesen tapadtak a számra, miközben máris a ruhám lehúzásával foglalatoskodott. A ruhám hamar megadta magát... szembe fordított magával.
- El sem tudom mondani, hogy mennyire vártam már, hogy itt legyünk... - suttogta, miközben forró kezei a meztelen hátamon simítottak végig... ajkai újra az enyémet keresték.  - nem bírom... - nyögte és azzal a mozdulattal már fordított is a helyzetünkön. hátradöntött a kerti függőszékben és fölém hajolt. Ahogy végig csókolt a kulcscsontomon, haja csiklandozta a bőrömet... az érintései szinte perzseltek, a kezei egyre forróbbak lettek, csókjai édesen árasztottak el minden felé... a testem megfeszült... és minden érintéssel egyre jobban és többet akartam belőle... Mikor újra szembe került velem szemei szikrákat szórtak a vágytól...

- Boldog vagy? - kérdezte...
- Ennél boldogabb nem is lehetnék... - suttogtam pár órával később, már az ölében ülve. Nem volt rajtunk ruha, csak egy pléd... a csillagokat néztük...
- Szeretnék... megbeszélni valamit...
- Igen? - fordultam felé...
- Hope én arra gondoltam, hogy ideköltözhetnénk... valójában, meg is vettem a házat...
- Ez tökéletes... - öleltem át a nyakát... - nagyon szeretnék itt lakni...
- Mrs Biersack... a kulcsai... - halászta elő a földön fekvő nadrágjából a ház kulcsait...
- Köszönöm Mr Biersack... - a kulcs karikáját az ujjamra húzta, mint egy újabb gyűrűt...
- Most már nem félek...
- Mitől?
- Semmitől... mert tudom, hogy nem fogsz elhagyni... - kék szemeiben tükröződtek a csillagok...
- Boldog vagy? - kérdeztem én is... - várj!...
A mellkasához hajoltam és hallgattam ahogy hangosan dübörgött a szíve...
- Mit mondott? - kérdezte, mikor könnyes szemmel felnéztem rá...
- Azt, hogy most a legboldogabb...
- Hope... - suttogta a számba...

 

Posta... (Anna blogja)

Nem szoktam mást reklámozni, de ő a húgom... szóval, nagyon kedves lenne tőletek, ha olvasnátok... és még csak 10 múlt ;)  nem ítélkezni :P

http://onedirection2003.blogspot.hu/

Esküvő... (pt1)

Phil a kezemet szorongatta, én pedig reszkettem mint a nyárfalevél, utálom a felhajtást és miután Andy rábízta az esküvő szervezését, hát nem mondhatnám, hogy kis vendégsereget sikerült összetrombitálnia. Szerintem nem túlzás, hogy egész LA ott volt.
- Szerintem be kéne piálnod... - nevetett Ashley, amikor meglátta az arckifejezésemet..
- Olyan sokan vannak?
- Iiii... nem... - hazudta, de láttam, hogy kamuzik...
- Ash... - nyögtem...
- Nyugi...
- De legalább Andyvel lehetnék...
- Nem lehet, nem láthat meg... annyira szép vagy... el sem tudom mondani... - mosolygott Phil...
- Hozok pezsgőt...
- Nem fogok hányni? - kérdeztem kétségbeesetten - vagy elesni???
- Hope... nyugi.... nyugiiiii - próbálkozott a mellettem ácsorgó Phil... a kezeimet masszírozta... mintha attól megnyugodnék... a fenébe is... Ashley visszaért végre a pezsgővel, amit úgy döntöttem magamba, mintha csapvíz lenne.
- Nem semmi... - állt Ashley döbbenten, mikor kikaptam a kezéből a poharat...
- Most már csak egy cigi kéne és teljes lenne a nyugalmam...- néztem rájuk könyörgően, Philip segített kijutni a házból, abban a ruhában amit magamtól soha nem vennék fel... de Phil és Ash is azt állították, hogy tökéletes lesz, ráadásul olyan hosszú volt, hogy nem kellett alá magassarkút vennem... ami nagy segítséget jelentett, tekintettel a bénaságomra... és megelőztük vele a lehetséges baleseteket.
a hátsó ajtón léptünk ki, Phil rám húzott egy giga kabátot, amiben teljesen hülyének nézhettek volna, ha bárki lát, ugyanis vagy 25 fok volt odakint.
A cigi égett a kezemben de még mindig reszkettem...
- Most már nem lehet semmi baj...
- AJajj... ilyet ne is mondj, Andy akármikor azt mondta, hogy minden rendben, abba majdnem belehaltam - nevettem kínomban
- De én nem Andy vagyok és ha én mondom, hogy minden rendben, akkor minden rendben...
- Phil, még meg sem köszöntem...
Átölelt...
- Na de ne nyáladzunk, mert lesírom a sminkem... - nevetett...
- Srácok, mennünk kell... - jött ki Ashley, amitől még jobban görcsbe rándult az amúgy is mogyorónyi gyomrom...
- Férjhez megyek... - nyögtem és belekapaszkodtam Phil karjába...
- Na most nem kéne elájulni... - vigyorgott rám... Ashleybe is belekaroltam a másik oldalról... mindketten a kertben felállított oltárig kísérnek majd... nyugtattam magam...
A kert tele volt emberekkel, én pedig makacsul megkerestem tekintetemmel az oltárnál várakozó Andy-t és többé nem eresztettem a tekintetét... most már szinte rohantam volna... a tömeg eltűnt, mintha ott sem lettek volna... az agyam kizárt mindent... csak azt láttam magam előtt, hogy nemsokára elérem a célomat... Andy karjaiba... vallomással tartozom... az esküvőből csak arra emlékszem hogy gépiesen megismételtem a megismételni való szöveget, közben meredten bámultam Andy kék szemeibe... és azt láttam, hogy ő is csak lassan megismételte a szavakat és közben nem nézett más felé, csak a tekintetemet tartotta fogva... minden megszűnt körülöttünk...

Hazugság

Ashley és Philip társaságát élvezhettem amíg Andy elment tárgyalni a magánnyomozóval.
- Gyere csajszi, gyújtsunk rá! - Phil a karomnál fogva húzott fel és maga után a teraszra, mostanra már teljesen belakta Ash házát, mindenhol látszottak a csajos cuccai és ettől olyan otthonosabb lett minden.
- Egészen úgy fest, hogy megnevelted Ashleyt... - ültem le a teraszon.
- Ashleyvel nem volt semmi baj, tudod hasonlóak voltunk mi ketten... de most már bekötöttem a fejét... - nevetett... - már jöhet is a gyerek...
-Phil, nem bánod, hogy nem lehet...
- Hope... bármikor meg lehet oldani... ma már rengeteg lehetőség van... gondoltam rá, hogy esetleg örökbe fogadhatnánk... ahogy annak idején engem is...
- Ez egy jó ötlet...mit szól hozzá Ash...?
- Tetszik neki... megdöbbentő, de tudod mi... amióta együtt vagyunk mindenben egyet értünk... általában...
- Tényleg nagyon jó lehet... irigyellek, amiért ilyen egyszerű...
- Nekem sem volt mindig az... amikor Andy híres lett... az egész családot megszállták az újságírók... próbálkoztak... de végül megunták... aztán már csak Andy-t szállták meg... mindig más volt a hír... de végül is mindig minden rendbe jön, csak előbb lenyúznak pár bőrt az emberről...
Meghallottam Andy autóját...
- Meg is jött... emlegetni kell és megjelenik... - vigyorgott Phil
Ashley lépett ki az ajtón, csókot lehelt a kedvese szájára és leült.
- Megjött Andy...
- Igen, pont erről beszélgettünk, meg a gyerekekről... - mosolygott Phil

- Az a nő, akivel találkoztál, nem az édesanyád... - mesélte el Andy, ami kiderült... - bár valójában senki nem tudja mi történt anyukáddal, de azt tudják, hogy ez a hölgy egy elszegényedett, alkoholista.... aki a pénzre hajtott... azt akarta, hogy eltartsuk... az újságok holnap lehozzák, sajnos nem tehettem ellene semmit... csámcsogni fognak rajta...
- Legalább még az elején kiderült... - mosolyogtam rá, ahogy leült, az ölébe húzott
- Szerintem adhatnánk nekik jobb témát most már...
- Egy esküvőt... - szólt közbe Phil...
- Vagy egy gyereket... - kontrázott Ash...
Andy úgy nézett rá mint akit felpofoztak...
- Mármint... Philip és én... mi gondolkozunk hogy talán...
- Örökbe fogadnánk egy babát... - mosolygott Phil, a férje dadogásán...
Andy mintha kissé megnyugodott volna...
- Nem akarsz gyereket? - nézett rá Phil... neki is feltűnt a nagy feszültség...
- Nem, azt hiszem egyáltalán nem lenne megfelelő az időzítés... - közben mintha szorosabban ölelt volna... - persze majd ha minden rendben... akkor minden további nélkül... sőt, én lennék a legboldogabb, de ti, hogyhogy kitaláltátok ezt az örökbefogadás dolgot?
- Igazából Phil ötlete volt... - mosolygott Ash - de teljes mértékben egyetértettünk...
- Philip... gratulálok... de most mielőtt elkezdtek gyereket tervezni, lehet egy óriási kérésem?
- Persze Andy...
- Segítenél Hope-nak... megszervezni az esküvőt? Már az sem érdekel ha több ezer fotós lesz ott, csak szeretném, ha végre a feleségem lennél... - fordult felém... a mellkasomhoz nyomta a fejét... - ohh szóval te is ezt szeretnéd... elmondta a szíved...- mosolygott...
- Ahhwww... - tört ki Phil... - ez de édes... persze, hogy segítek... alig várom...

Posta

Új blog:  http://fairysblackdiamond.blogspot.hu/ aki olvasta a http://rebelreasangel.blogspot.hu/ és szerette, annak tetszeni fog szerintem... már csakazért is, mert a szereplők... ugyanazok, csak a történet más... ez amolyan "másik folytatás" :D Remélem tetszeni fog...

Soha...

A nő rám sem nézett, csak maga elé motyogott én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy kár volt ide jönnöm... nem éreztem jól magam.
- Most mennem kell... - suttogtam... elfordultam, de elkapta a karomat...
- De eljössz máskor is?
- Nem tudom még... - vágtam az arcába őszintén, mire sírni kezdett, de nem vártam meg, hogy kiakadjon teljesen...
- Sajnálom! - kiabálta utánam, de nem fordultam vissza
Andy az autóban várt én pedig némán beültem mellé...addig tudtam tartani magam, amíg átölelt. Zokogni kezdtem. A nő akit láttam, számomra idegen volt és semmi nem kötött hozzá és ez valahol bántott.
- Hazamegyünk... - hajolt el Andy, de a kezét a kezemen tartotta...
Otthon a karjaiba vett és és legközelebb az ágyban találtam magam, amint szorosan ölel...
- Sajnálom, hogy így alakult... - suttogta, ekkor fedeztem fel, hogy potyognak a könnyei... - sajnálom...
Hirtelen olyan fájdalmasan nézett, mint akin az egész világ fájdalma átsuhan...
- Andy... én nem haragszom rád...
- Nem veszíthetlek el... meg mondtam, hogy ettől rettegek a legjobban...
- Én pedig elmondtam, hogy vállalom a kapcsolatunkkal járó nehézségeket és azok után, hogy majdnem meghaltam... azt hiszem el tudom viselni hogy az anyám előkerült... és nem hibáztatlak semmiért...
Csak némán a mellkasába fúrtam az arcomat.
- Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben... - ölelt át

Pár nappal később sem nyugodott meg teljesen...
- Átmegyek Ashleyhez... - kaptam magamhoz a kulcsot... - nem jössz velem,
- Nem, majd utánad megyek... - felelte fel sem nézve a dalszöveges füzetből... szerettem amikor írt. Varázslatosan bele tudtam feledkezni a bámulásába, miközben írt és olyankor minden bajom elszállt. Mellé térdeltem a földre...
- Mi lenne ha inkább megvárnálak? - rebegtem...
- Az még jobb lenne... - ezúttal a szemembe nézett és egy csókot lehelt a számra
Végignyúltam a kanapén, a fejemet az ölébe hajtva és lestem az irományát...
- Kukucskálsz? - mosolygott szívdöglesztően... majd lerakta a füzetet - Azt hiszem ezért büntetés jár - nevetett fel, mikor bűnbánó arcot vágtam... felkapott és az ágyban kötöttünk ki. Nem mozdult, csak hanyatt döntött és a mellkasomra szorította a fülét és hallgatta a szívemet...
- Nem fogsz elhagyni?
- Soha... - suttogtam. Feljebb csúszott és az ajkait az enyémnek szorította...
- Komolyan meg tudod ígérni? - nézett a szemembe, közben felült és magával szemben az ölébe húzott
- Komolyan... nem tudnék már... nélküled élni... - ahogy kimondtam, éreztem, hogy mennyire sebezhetővé váltam ettől... kimutattam, hogy mennyire függök tőle... ettől megrémültem, de ő most magához szorított, hagyta, hogy a karjaim a nyaka köré csavarjam és az ajkaimat követelte...
- Soha... soha nem engedlek el - a fenekemre csúsztatta a kezét, belemarkolt és még közelebb húzott magához, percekkel később már vadul egymás ajkait téptük...
Órákkal később a telefon csörgése ébresztett. Andy karjai körém fonódtak.
- Ne vedd fel... - nyögte
- Muszáj... - mosolyogtam rá... - Ashley az, szerintem nem tudja elképzelni, hogy merre vagyunk
- Mondd neki, hogy az ágyunk köré zuhant egy ketrec és nem tudunk többet kimenni, úgyhogy most halálra szerelmesedjük magunkat... - nevetve vettem fel a telefont...
- Hol vagytok már??? - hallottam meg azonnal a hangját... - Phil már halálra aggódja magát...
- Most indulunk - hazudtam...
- Fogadjunk, hogy nincs rajtad ruha.... - szinte hallottam, ahogy kattognak a kerekei...
- Nincs...
- Ez szemétség... legalább fotót kérünk, ha már elkéstek...
- Persze... - letettem és elindultam a fürdő felé...
A zuhanyból ömlő forró víz szinte égette a bőrömet, de csak a falnak támasztottam a fejem és hagytam, hogy a hideg fal ellensúlyozza a forró víz hatását. Megéreztem magamon Andy érintését, ahogy belépett mögém és hátulról átölelt. Maga felé fordított és a falhoz szorított, felemelt, hogy a lábaimat köré fonhassam ezzel megtartva magam, közben apró csókokkal jutalmazta a testem minden részletét, amit csak ért. Halk, mélyről feltörő sóhajjal háláltam meg mikor végül lassan belém csúszott. Mozgása nem volt lassú, most inkább követelte magának a testemet, a hajába túrtam, amitől még jobban beindult, ha ez lehetséges, a fenekembe markolt és erősebb, gyorsabb tempóra váltott, amitől azonnal a mennyekben éreztem magam... remegve élveztem újra és újra, addig, míg nem követett ő is a csúcsra...
Magához szorított, miközben a víz tovább ömlött ránk a zuhanyból, úgy ölelt, mintha féltene attól, hogy nem tartanak meg a lábaim... talán igaza volt, lassan már lélegezni sem tudnék nélküle...

- Mire jutottál anyukáddal kapcsolatban? - kérdezte Phil, mikor a kanapéjukon ültünk.
- Nem tudom... azóta nem mentem be és egyenlőre nem is áll szándékomban...túl sok fájdalmat okoz a jelenléte... nem tudok a szemébe nézni... érted ezt?
- Megértelek kis csaj... én tuti nem mentem volna oda... - szólalt meg Ash... - lehet hogy az egész egy átverés...
- Hogy gondolod?
- Hát, volt már ilyen, a semmiből feltűnik egy árva akinek meghaltak a szülei és mikor gazdag és híres lesz jön egy csaló és azt állítja, hogy ő valamelyik rég eltűnt rokon...
- Végül is lehet... olyan idegennek tűnik... azt hittem, hogy amikor meglátom majd, akkor felismerek belőle valamit... de nem... teljesen idegennek érzem...
- Talán... ki kéne deríteni... ismerek valakit, aki... utána tudna nézni... - mormogta maga elé Ash
- Azt hiszem az lenne a legjobb... - egyeztem bele...

íhazafelé sétáltunk, amikor esni kezdett. Andy a fejemre húzta a sapkáját, kézen fogott és futni kezdett előre... aztán hirtelen megállt és a szakadó esőben hosszan csókolt.
- Szeretlek... - motyogta a számba... de a válaszra már nem hagyott időt... újra csókolt, majd futni kezdett nevetve.

Anya... ?

A kezem borzalmasan fájt, mivel a gipszem nem került vissza, de nem volt az a pénz amiért panaszkodtam volna. Hazafelé tartottunk épp Vegasból, az utazásunk így is hosszabbra sikerült a tervezettnél, ugyanis az ifjú pár nem volt hajlandó előbújni a szobából 3 napig, de ezt mi sem bántuk.
- Mihez lenne kedved? - kérdezte Andy
- Szeretnék végre haza menni és csak veled lenni, nem akarok semmi mást...
- Ez tökéletes... - mosolygott - fáradt vagy?
- Nem, csak elég volt a társaságból... - vigyorogtam rá.
Szerettem volna hozzá bújni és a végtelenségig úgy maradni, de amikor a ház elé kanyarodtunk meglepetés várt... Carlos és Rose ott ácsorogtak a régi furgonnak támaszkodva... olyan arcot vágtak, mint akik temetésre készülnek...
- Sziasztok - üdvözöltem őket kipattanva az autóból
- Baj lenni... - suttogta Carlos... - újságok kideríteni valami nagy titok... el kell mondani neked... inkább én mint újság...
- Megijesztesz... - suttogtam... - menjünk be.
A kanapén ültünk mindannyian. Rosalie szipogott, miközben könnyeit törölgette.
- Nem is tudom hol kezdeni... - motyogta Carlos, mire Rosalie oldalba bökte és hadart valamit, amit csak Carlos érthetett.
- Rendben... amikor lenni te kicsi... anyuka és apuka élni mellettünk szomszéd ház... amikor apuka meghalni... a te édesanyád lenni nagyon rossz anya... otthagyni téged... azt mondani, csak pár nap... mi vigyázni rád... de ő nem jönni többet haza... lenni sok baj... alkohollal meg drogokkal... de most, hogy te lenni híres... újságok megtalálni őt...
- Miért nem mondtátok soha, hogy él... ? - bukott ki belőlem az első dolog ami eszembe jutott...
- Neked volt jobb nem tudni... de most ő lenni egy köpont, ahol nem inni és nem kapni drog... fog gyógyulni lassan és szeretne látni... érthető... évekig semmit nem tudni rólad, mert mi elköltözni azóta... de irni neki levelet sokszor, küldeni fényképet hogy te felnőni... válasz soha nem jönni... mi azt hinni talán tényleg nem él már...
- És biztos, hogy ő az...?
- Biztos... mi látni fényképet újságban...
- Én mondtam, hogy még olyan is kiderülhet, amit te sem tudsz... - Andy a vállamra tette a kezét. Az érintése megnyugtatott.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék... át kellett gondolnom, hogy mi történik, mégsem tudtam, hogy szeretnék e találkozni, azzal a nővel akit egész életemben halottnak hittem. Carlosék elköszöntek és elmentek, valójában nem haragudtam rájuk, amiért eltitkolták az igazságot. Megértettem, hogy mit miért tettek...
Andy átölelt.
- Mit gondolsz? Meg kéne látogatnom? - kérdeztem üresen
- Nem tudom... fogalmam sincs, hogy én mit tennék a helyedben.... lehet hogy jobb nem felbolygatni a dolgokat...
- Nem tudom én sem... rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban...
- Talán az új nap új megoldást hoz... szerintem menjünk el fürdeni, engedek vizet...
- Az jó lesz - mosolyogtam rá...
A kádban ülve elszálltak a gondolataim, Andyhez bújva elfogott valami végtelen nyugalom...

Másnap:
- Biztos egyedül akarsz bemenni? - nézett rám újra kérdőn hatalmas kék szemekkel
- Igen, ez most az én dolgom...
- Akkor találkozunk ha kijöttél... itt várlak... - hálásan rámosolyogtam és elindultam az intézmény bejárata felé... a portán elmondtam hogy mi járatban vagyok... egy park felé mutatott a portás, ahol emberek lődörögtek fel alá... egy nő ült az egyik padon...
- Ő lesz akit keres... - mosolygott a portás bátorítóan.
Ahogy közeledtem felé, a nő arca egyre idegenebbé vált előttem, beesett, karikás szemei elárulták, még nincs itt elég régóta, hogy a szervezete kipihenje az addigi gyötrést...
- Anyu? - kérdeztem szinte némán, mikor elé léptem...
- Hope... tényleg te vagy az... eljöttél hozzám... - suttogta gépiesen maga elé...