Anya... ?

A kezem borzalmasan fájt, mivel a gipszem nem került vissza, de nem volt az a pénz amiért panaszkodtam volna. Hazafelé tartottunk épp Vegasból, az utazásunk így is hosszabbra sikerült a tervezettnél, ugyanis az ifjú pár nem volt hajlandó előbújni a szobából 3 napig, de ezt mi sem bántuk.
- Mihez lenne kedved? - kérdezte Andy
- Szeretnék végre haza menni és csak veled lenni, nem akarok semmi mást...
- Ez tökéletes... - mosolygott - fáradt vagy?
- Nem, csak elég volt a társaságból... - vigyorogtam rá.
Szerettem volna hozzá bújni és a végtelenségig úgy maradni, de amikor a ház elé kanyarodtunk meglepetés várt... Carlos és Rose ott ácsorogtak a régi furgonnak támaszkodva... olyan arcot vágtak, mint akik temetésre készülnek...
- Sziasztok - üdvözöltem őket kipattanva az autóból
- Baj lenni... - suttogta Carlos... - újságok kideríteni valami nagy titok... el kell mondani neked... inkább én mint újság...
- Megijesztesz... - suttogtam... - menjünk be.
A kanapén ültünk mindannyian. Rosalie szipogott, miközben könnyeit törölgette.
- Nem is tudom hol kezdeni... - motyogta Carlos, mire Rosalie oldalba bökte és hadart valamit, amit csak Carlos érthetett.
- Rendben... amikor lenni te kicsi... anyuka és apuka élni mellettünk szomszéd ház... amikor apuka meghalni... a te édesanyád lenni nagyon rossz anya... otthagyni téged... azt mondani, csak pár nap... mi vigyázni rád... de ő nem jönni többet haza... lenni sok baj... alkohollal meg drogokkal... de most, hogy te lenni híres... újságok megtalálni őt...
- Miért nem mondtátok soha, hogy él... ? - bukott ki belőlem az első dolog ami eszembe jutott...
- Neked volt jobb nem tudni... de most ő lenni egy köpont, ahol nem inni és nem kapni drog... fog gyógyulni lassan és szeretne látni... érthető... évekig semmit nem tudni rólad, mert mi elköltözni azóta... de irni neki levelet sokszor, küldeni fényképet hogy te felnőni... válasz soha nem jönni... mi azt hinni talán tényleg nem él már...
- És biztos, hogy ő az...?
- Biztos... mi látni fényképet újságban...
- Én mondtam, hogy még olyan is kiderülhet, amit te sem tudsz... - Andy a vállamra tette a kezét. Az érintése megnyugtatott.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék... át kellett gondolnom, hogy mi történik, mégsem tudtam, hogy szeretnék e találkozni, azzal a nővel akit egész életemben halottnak hittem. Carlosék elköszöntek és elmentek, valójában nem haragudtam rájuk, amiért eltitkolták az igazságot. Megértettem, hogy mit miért tettek...
Andy átölelt.
- Mit gondolsz? Meg kéne látogatnom? - kérdeztem üresen
- Nem tudom... fogalmam sincs, hogy én mit tennék a helyedben.... lehet hogy jobb nem felbolygatni a dolgokat...
- Nem tudom én sem... rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban...
- Talán az új nap új megoldást hoz... szerintem menjünk el fürdeni, engedek vizet...
- Az jó lesz - mosolyogtam rá...
A kádban ülve elszálltak a gondolataim, Andyhez bújva elfogott valami végtelen nyugalom...

Másnap:
- Biztos egyedül akarsz bemenni? - nézett rám újra kérdőn hatalmas kék szemekkel
- Igen, ez most az én dolgom...
- Akkor találkozunk ha kijöttél... itt várlak... - hálásan rámosolyogtam és elindultam az intézmény bejárata felé... a portán elmondtam hogy mi járatban vagyok... egy park felé mutatott a portás, ahol emberek lődörögtek fel alá... egy nő ült az egyik padon...
- Ő lesz akit keres... - mosolygott a portás bátorítóan.
Ahogy közeledtem felé, a nő arca egyre idegenebbé vált előttem, beesett, karikás szemei elárulták, még nincs itt elég régóta, hogy a szervezete kipihenje az addigi gyötrést...
- Anyu? - kérdeztem szinte némán, mikor elé léptem...
- Hope... tényleg te vagy az... eljöttél hozzám... - suttogta gépiesen maga elé...